Nyolc hónappal az ellenállás felizzása után továbbra is zajlik az egyetemisták vezette felkelés Szerbiában. Ma is több mint hatvan egyetemi kar áll blokád alatt, s ha kevesebb embert mozgósítanak is, rendszeresek a tüntetések.

Nincsen itt helyünk arra, hogy a múlt év november 1-jén történt, 16 ember életét követelő újvidéki tragédia után kibontakozott ellenállásról részletesen számot adjunk. A mozgalom sok irányba tart, a szerbiai társadalom egy része az ellenállási formák sokaságát mutatta fel. A diákság ideológiailag közel sem egységes, a visszafogott követelések és az általános felháborodás tette lehetővé a közös megmozdulásokat. Ezzel együtt is a posztszocialista Szerbia legjelentősebb eseménye zajlik.

Csak felsorolásszerűen: tavaly decembertől a szerbiai felsőoktatási intézmények többségét elfoglalták az egyetemisták; a kezdeti belgrádi és újvidéki tüntetések decemberre egyre többeket az utcára szólító tiltakozásokká váltak; az ellenállás eddig március 15-én mozgatott meg a legtöbb embert, ekkor 300 ezren vettek részt egy belgrádi tüntetésen; az egyetemisták rendszeres tiltakozó találkozókat tartottak Szerbia-szerte (az újvidéki meneten a Mérce is részt vett), tavasztól az egyetemisták egy része kerékpártúra révén több környező ország és nyugati állam egyetemistáit is bevonta a mozgolódásba (a budapesti látogatásukon is ott voltunk); március 9-től rendszeressé váltak az utcai gyűlések, a felsőoktatás intézményei mellett kulturális otthonok és közösségi terek is közösségi irányítás alá kerültek; közel sem utolszor: május elsején egyetemisták és szakszervezetek tartottak hatalmas tüntetést Belgrádban. Az utcai felvonulások és az egyetemfoglalások elegye döntő jelentőségű eszköznek bizonyult. Ha nem is rengett meg az Aleksandar Vučić eállamfő irányította kormányzat, a miniszterelnök és több miniszter is lemondott.

A folyó küzdelem időközben a nemzetközi sajtóban és a tudós társadalom körében is sokat taglalt jelenséggé vált. Konferenciák témája a tiltakozás, az egyetemisták széles körű támogatói közeg veszi körül. A megmozdulások intenzitása, a tragédia és a tüntetések, valamint az egyetemfoglalások, utcai gyűlések kontextusa értelmezésre szorul. Elemi erővel merül fel az a kérdés is, hogy hogyan tovább?

A közszolgáltatások tragédiája

A november 1-jei tragédia okai elsősorban nem a korrupcióban keresendők. Természetesen Szerbiában is van korrupció, de az általánosan értett megvesztegethetőség, a közvagyonnal való visszaélés magyarázó ereje csekély. Történelmen átívelő jelenségről van szó, amely törvénybe iktatott formával is rendelkezik (pl. a lobbi), s mely osztályvonatkozással bír, amikor például az elmaradott, vidéki érintkezési viszonyokat illetik vele. Más értelmezési keretet javasolunk.

A posztjugoszláv térség (és mondhatni: a posztkommunista államok) a tőkés centrum teremtette félperiféria kiszolgáltatott helyzetében van. Évtizedes dereguláció, a nemzetközi tőkés csoportok és a belföldi tőkésosztály számára megfelelő törvényi környezet legális kialakítása, a hozzáértők-szakértők által megszövegezett neoliberális intézkedések vezettek az újvidéki tragédiához. A szerbiai építőipar hányattatásai, írta egy sokat méltatott írásában Milan Milićević mérnök, a berlini fal leomlásától megkezdődtek, s az előtető-szerkezet leomlásához többek közt a Szerbia ellen bevezetett szankciók, a képzés színvonalának esésével járó bolognai oktatási rendszer, az építőipart, a közbeszerzéseket érintő törvénykezés, a helyi nagyvállalkozók felemelkedése stb. együttese vezetett.

Mindez hozzájárul ahhoz, melyet a közszolgáltatások tragédiájának nevezhetünk.

Elégedetlenség a félperiférián

Az utóbbi hetek hírei szerint a hosszú folyamat eredményeként állami vállalatból immár teljesen magánvállalattá vált Lasta busztársaság járműve kigyulladt, a privatizációt követően a járatszámokat – az ígéretek dacára – csökkentették. A Belgrád–Budapest-gyorsvasút építése alatt a 100 ezer fős Szabadka és a 250 ezer fős Újvidék közt nem jártak vonatpótló autóbuszok, mi több, a napi 6-7 járat sorsa is bizonytalanná vált. A tragédiát követően kiderült, hogy számos középületet bármiféle dokumentum nélkül adtak át közhasználatra. Nem telik el hét, hogy ne jelennének meg beszámolók újonnan átadott iskolaépületek leszakadt plafonjáról, beázott tetőszerkezetéről. Az iskolában lezajlott káros folyamatokról, a kortárs erőszakformák uralkodásáról az osztályteremben két közelmúltbeli végzetes iskolai lövöldözés is árulkodik.

Jugoszlávia örökségét, amelynek a tömeges írástudatlansággal kellett felvegye a harcot, és magas színvonalú közoktatást hozott létre pár évtized leforgása alatt, a függetlenedett tagállamok elkótyavetyélték. Az Európai Unióhoz való csatlakozással összefüggésben a földterületek megnyitása a külföldi befektetők előtt, valamint a természeti javak kiárusítása rendre tiltakozásokat váltott ki. Emiatt láthattunk az egyetemisták mellett a magas benzinárak, alacsony felvásárlási árak és növekvő takarmányárak sújtotta kis parcellás parasztokat, valamint a közoktatás állapota miatt tiltakozó pedagógusokat.

Az elégedetlenség azonban nem korlátozódik Szerbiára. Nemrég egy szórakozóhely leégése miatt tömeges tüntetések zajlottak Észak-Macedóniában. A polgári politizálás miatti csalódást máshol pedig a szélsőjobboldal csatornázza be. Ez történt a közelmúltban a szomszédos Romániában, továbbá Lengyelországban és Németországban is. A jóléti államok utolsó maradványainak, s együtt ezzel a túlélt baloldal eltakarítása a szélsőjobboldalra vár. A félperiféria viszonyrendszere a kapitalizmus ismét megváltozott dinamikájáról árulkodik.

Parlamenti politizálás: kritika

A felsőoktatás neoliberalizálása miatt a szerbiai egyetemisták zöme a középosztályhoz tartozik. A munkás származású egyetemisták kikoptak az egyetemekről a magas albérleti díjak, a fogyatkozó kollégiumi helyek és az állami költséges helyek drasztikus megvágása miatt. Az egyetemista lázadás középosztályi jellege magyarázza a szociális követelések hiányát. Az újvidéki tragédia felelőseinek megnevezése, az egyetemisták ellen elkövetett atrocitások kinyomozása, a tüntetéseken letartóztatottak szabadon bocsátásának követelése mellé a felsőoktatásra vonatkozóan csak egy kívánalom társult, a költségvetésre fordítandó  összeg szerény megnövelése. Ez éles ellentétben áll a 2006-tól 2014-ig zajlott egyetemfoglalások fölfogásával, melyek a fölsőoktatás piacosítása, a tudás áruvá tétele ellen, s az ingyenes oktatás mellett küzdöttek.

Az elmúlt évek szerbiai tiltakozásai rendre el is csitultak, miután az ellenzéki pártok egy része vagy az egyesült ellenzék rátelepedett a mozgalomra. Hogy ez most nem történhetett meg, s a nemkívánatos ellenzéki csoportosulásokat és NGO-kat a mai napig eredményesen távol tartja magától a mozgalom, az a plénumoknak köszönhető. Az egyetemisták (és részben a tanáraik) alkotta fórumok ugyanis nehezen befolyásolhatóak és nehezen téríthetőek el.

A független, de együttműködő plénumok, a közvetlen demokrácia alapvető eszközei továbbra is alternatívát jelentenek a parlamenti politizálást célzó törekvésekkel szemben. Több alkalommal is bebizonyosodott, hogy az egyetemisták a plénumok révén tanulni is képesek.

Így volt ez akkor, amikor a január 24-re hirdetett, de a szervezés hiánya miatt végül szimbolikus akciókban megnyilvánuló általános sztrájk félsikere után az egyetemisták utcai gyűlések létrehozására szólítottak fel. Ám a mozgalom következetlen is képes lenni: előrehozott választásokat, az unt pártpolitikai csatorozásokba való belebonyolódás nem fér össze a közvetlen demokratikus plénumokkal. Az előbbi fiaskója pedig gyorsan bebizonyosodott.

Az alternatíva továbbra is: a fórum

A délnyugat-szerbiai Kosjerić és a boszniai határhoz közel eső Zaječar városban tartott júniusi önkormányzati választásokat a 12 éve kormányzó Szerb Haladó Párt (Srpaska naprednak stranka, SNS) nyerte meg. Dacára annak, hogy az egyetemisták az ellenzéki jelölteket támogatták, szoros küzdelemben, de a jelöltjeik alul maradtak (az ellenzék nem ismeri el a választások eredményét). A nyomor kormányzásával élő SNS bizonyította, hogy a képviseleti politizálás terén megszorongatható, de egyelőre legyőzhetetlen.

A hétszázezer fős párt sok helyütt továbbra is az egyetlen ismert politikai párt, egyben a megélhetés biztosítója. S ami fontosabb: a függelmi viszonyokon túl, melyek a szavazótábort egyben tartják, a vučići rezsim továbbra is élvezi a nyugati államok támogatását. Jelzésértékű, hogy júniusban az Európai Bizottság stratégiai jelentőségű beruházássá nyilvánította a Rio Tinto működését, Németország pedig megerősítette a szerbiai lítium irányi igényét. Aleksandar Vučić politikája, mely a nemzetközi tőke, különösen a nyugati tőke számára kíván kedvező környezetet teremteni Szerbiában, nem vesztette el a bizalmat maga iránt. Szerbia a nagy egyesítő: a gyorsvasút kivitelezését végző Kína, a szerbiai hadiipart kiszolgáló Franciaország, de még Oroszország és az Egyesült Államok is kitartanak az SNS mellett.

Annak a mozgalomnak, mely a szerbiai kormányzatot kívánja kibillenteni, s nem azért, hogy még jobban végezze el azt a feladatot, melyet az SNS hellyel-közzel botlások nélkül végez: számolnia kell azzal, hogy megszaporodnak az ellenségei, hovatovább rövid úton kiváltja a nyugati államok ellenzését.

A küzdelem itt nem ért véget. A harc még eldöntetlen.