Tudott a rendőrség arról, hogy P. Csaba többször is bántalmazta feleségét, mielőtt május 6-án közös otthonukban meggyilkolta. A hatóság emberei kétszer is kint jártak a csömendi háznál, ennek ellenére nem tekintették rendszeresnek az erőszakot. A nő nem tett feljelentést, a rendőrség pedig bár hivatalból eljárhatott volna kapcsolati erőszak miatt, és távoltartást rendelhetett volna el, ezt elmulasztotta. Az eset a hatóság tragédiákba torkolló tudáshiánya mellett arra is rávilágít, milyen kötelezettségei és lehetőségei vannak az egészségügyi dolgozóknak, ha egy bántalmazott nő sérüléseit látják el.

Mint arról a HVG beszámolt, a rendőrség közlése szerint tavaly július 16-án a mentők kérték a segítségüket Csömenden, mert „információ merült fel arra vonatkozóan, hogy a férj bántalmazta a feleségét, aki könnyű sérülést szenvedett”.

A rendőrséggel ellentétben az esetet bejelentő mentősök mindenképpen példásan jártak el. Az egészségügyi dolgozóknak feljelentési kötelezettségük van, ha súlyos testi sértés áldozatát látják el, ennek azonban nagyon ritkán tesznek eleget – mondta a Mércének Spronz Júlia, a PATENT Egyesület jogásza. Így rengeteg – később akár gyilkosságig fajuló – nőbántalmazás kisebb eséllyel jut el a hatóságig. Az egészségügyi dolgozóknak a páciens bántalmazójával szemben távoltartás kérésére is lehetőséget ad a jogszabály, de erről nagyon kevesen tudnak.

A megfelelő oktatás és érzékenyítés mellett Spronz szerint számonkérés kérdése is, hogy változzon a helyzet:

„ha ez elvárás lenne az egészségügyi intézmények vezetése részéről, akkor nyilván nem mernék megcsinálni, hogy rendszerszinten nem élnek a jelzéssel.”

Mindezek fényében a csömendi áldozatot ellátó mentősök bejelentése azért is tűnik példaértékűnek, mert a rendőrség beszámolója alapján a nő akkor könnyű sérülést szenvedett,

tehát az egészségügyi személyzetnek törvény szerint nem volt kötelessége, sőt lehetősége sem feljelentést tenni, ennek ellenére ők fontosnak érezték tudatni a hatósággal, hogy a férfi erőszakos volt a feleségével.

Amely azonban a felelősséget az áldozatra nyomta azzal, hogy ha ő nem tesz feljelentést, akkor nem tudnak intézkedni.

Ahogy a nőjogi szervezetek minden egyes nőgyilkosság kapcsán hangsúlyozzák, ezúttal is elmondták: régóta szorgalmazzák a kockázatértékelés bevezetését, melynek során a rendőrség munkatársai felmérik, hogy fennáll-e a bűnismétlés vagy a bántalmazott nő megölésének kockázata. „Pontosan lehet tudni, hogy az erőszak eszkalálódik” – mondta a HVG-nek Dés Fanni, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) munkatársa.

A rendőrségnek már az első helyszíni intézkedés során lépnie kellett volna a nő védelmében, akkor is, ha ő nem akart vagy nem mert feljelentést tenni, ez áldozatként ugyanis korántsem egyszerű vagy veszélytelen. A második, hatóság által ismert bántalmazás után pedig már egyértelműen kapcsolati erőszakként kellett volna kezelni az esetet, hiszen ez a közel 12 évvel ezelőtt bevezetett bűncselekmény-tényállás épp a hozzátartozók közötti rendszeres és módszeres erőszakot hivatott észlelni és még időben szankcionálni. A hatósági tehetetlenség azonban nemigen csökkent az elmúlt 12 évben: a nőgyilkosságokhoz vezető tétovázás rendszerszintű, a nyomozó hatóságok még mindig nem igazán értik ezt a bűncselekményt, így az esetek túlnyomó részében nem kapcsolati erőszak, hanem garázdaság, testi sértés, zaklatás miatt rendelik el a nyomozásokat annak ellenére, hogy a feljelentés/bejelentés nemcsak egyetlen, hanem többszöri bántalmazásról számol be.

Még a szomszédok is több bántalmazást jelentenek

A fizikai és/vagy szexuális erőszak áldozatai kérhetnek látleletet is az orvosoktól, azonban amennyire fontos lehet egy ilyen dokumentum kiállítása, annál nehezebb elérni, hogy ez a kellő érzékenységgel és alapossággal történjen.

Spronz Júlia szerint az egészségügyi dolgozók sok esetben rosszul bánnak a látleletet kérő nőkkel, sokszor áldozathibázatók, de a legjellemzőbb az, hogy „mi nem akarunk tudni semmit, ne is mondja, nehogy belekeveredjünk, aztán még évek múlva is járthatnánk kihallgatásokra”,

ezért inkább le se írják rendesen, hogy mi van a háttérben, nehogy nekik ezzel dolguk legyen.

Mivel a hatóságok általában nem elég képzettek, hogy saját maguk észleljék vagy értelmezzék az elkövetők árulkodó viselkedéseit, vagy nem tulajdonítják fontosnak azokat, és még ha észlelik is, az áldozattól várják a bizonyítékok rendelkezésre bocsátását ahelyett, hogy alapos nyomozást végeznének, a látlelet, amely legalábbis közvetett bizonyíték lehet, fontos.

Mint azt az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa, Garai Renáta 2023-as tanulmányában igen kritikusan megfogalmazza, nem kellene ekkora jelentőségének lennie a látlelet meglétének: „Egy sorozatcselekménynél nem elvárható, hogy a bántalmazottak minden egyes zúzódással, arcpírral, szorítás- vagy rúgásnyommal orvoshoz forduljanak, és látleletet csináltassanak csak azért, mert a hatóságok ezt megkövetelik tőlük (többnyire ennek hiányában fel sem veszik a feljelentést)”. Garai arról is ír, hogy a büntetőeljárások megindítását legtöbb esetben maguk a sértettek (túlnyomó részt nők és gyermekek) , illetve rokonaik kezdeményezik, „azonban szomorú tény, hogy még a szomszédok is aktívabbak ezen a téren, mint a pedagógusok, a háziorvosok vagy a gyermekorvosok, akiknek jelzési kötelezettségük áll fenn.”

Vagyis, ha csináltat látleletet, ha nem, a rendszer mindenképpen az áldozat személyes felelősségének tekinti, hogy egy súlyos krízishelyzetben megvédje magát. Mindez rávilágít az áldozatvédelem komplex és súlyos hiányosságaira, annak ellenére azonban, hogy a csömendi esetnél nem ért célba a mentősök jelzése, nem érdemes azt gondolni, hogy akár szakemberként, akár szomszédként, ismerősként, családtagként egyszerűbb félrenézni, ha bántalmazást tapasztalunk.

Több tudás, több távoltartás

Miközben joggal lehetünk dühösek az áldozatvédelmi rendszer tehetetlensége miatt az újabb és újabb nőgyilkosságok nyomán, talán a változásra is van remény: az idén januárban történt V. kerületi nőgyilkosság után a PATENT és a NANE Egyesület együttműködésbe kezdett a Budapesti Rendőr-főkapitánysággal, aminek Budapesten már van is kézzelfogható eredménye. Spronz Júliától úgy tudjuk,

idén januártól áprilisig már több ideiglenes megelőző távoltartást adott ki a rendőrség, mint 2024-ben összesen.

Ez azt jelezheti, hogy a budapesti rendőrség komolyabban veszi az áldozatok, hozzátartozóik vagy a szociális ellátórendszer, a gyermekvédelmi és az egészségügyi rendszer bejelentéseit, valamint hogy a helyszínen maga is többször dönt úgy, hogy hivatalból távoltartást rendel el. Ez 72 órára szól, és a rendőrség automatikusan küldi tovább a helyi bírósághoz meghosszabbításra.

Az együttműködés első lépéseként a nőjogi szervezetek összeállítottak egy javaslatcsomagot a nők elleni erőszakkal kapcsolatos rendőrségi kommunikációról, valamint közösen feltérképezték a leggyakoribb rendszerhibákat és a legsúlyosabb hiányosságokat az ügyek kezelésében. A rendőrség emellett létrehozott egy közvetlen, 24 órában elérhető forródrótot, ahol jelezhetik a jogvédők, ha a hozzájuk forduló nők nem kaptak megfelelő ellátást a rendőrségtől.

„Ezek a kezdeti lépések biztatóak – reméljük, az intézményrendszer többi szereplője is követi a rendőrség példáját, mert a nők elleni erőszak felszámolása csak valódi döntéshozói akarattal, és rendszerszintű, gyökeres változásokkal lehetséges”

– fogalmazott nemrég a PATENT Egyesület Facebook-posztjában.